"Majdnem-nap"

Ez a "majdnem-nap" július 10-e, szombat. Az úgy kezdődött, hogy még májusban megterveztük, hogy hogyan és hol fogjuk tölteni a nyarat, és a Visegrádi Palotajátékok erre a hétvégére esett. Pár évvel ezelőtt névnapi ajándékként kaptunk hajójegyeket Visegrádra, és akkor elmentünk a Palotajátékokra, azután még a következő évben is elmentünk annyira megtetszett. A mostani programba sajnos beleszólt a munka- és pénznélküliség, így majdnem-elmentünk-Visegrádra.

(2007-07-07-én készült ez a kép)

Hogy ne maradjunk program nélkül apa szeretett volna biciklizni menni, de én nem igazán, hát kitaláltam, hogy nézzük meg a Velencei-tavat, hiszen ott még nem voltunk, közelebb is van, mint a Balaton, hátha jó lesz. Tehát majdnem-elmentünk-biciklizni. Reggel 9-re vártuk a klíma szerelőt, hogy kitisztítsa a klímát. Csak vártunk, vártunk, közben a fiúk megnéztek egy filmet. Dávid egy kicsit rosszul érezte magát, de aztán kb. 11-kor elindultunk. Mentünk 5 percet, és hívott a klímás, hogy elfelejtette a megbeszélt időpontot, úgyhogy inkább máskor jön, így majdnem-ki-lett-tisztítva-a-klíma. (Amúgy nincs semmi baja, de ez a szerviz benne van az árban.)
Mire kiértünk Budapestről, szegény Dávid elkezdett hányni. Ezután viszont már tényleg nem volt semmi baja, megálltunk egy benzinkútnál megmosakodni, és folytattuk az utat.
Mivel a Velencei-tó alig 40 km nem akartunk autópályán menni, "Jó lesz nekünk a sima 7-es is erre a kis útra!". Ahogy az utolsó körforgalommal is elhagytuk a 6-os utat, és rátértünk a 7-esre, lassan araszoló kocsisorba botlottunk. Ekkor már majdnem dél volt. Ilyenkor már mindenki sütteti magát valami vízparton, tehát dugó nem lehet. Szerintünk. Biztos valami baleset, vagy egy rendőrlámpa, vagy hasonló akadály lassítja a sort, és hamarosan vége, és lehet haladni. Gondoltuk mi. Így haladtunk lassan előre, időnként nagyobb távot is be lehetett látni, és csak a hosszú-hosszú kocsisort láttam. Az idő jó volt, a táj szép, és Apa azt mondta, hogy most már kíváncsi, hogy miért ilyen hosszú és lassú a sor, tehát nem fordulunk vissza. Közben előkerültek a szendvicsek, Áron néha nyafizott, de jól tűrte az utat. Szépen lassan elértünk Martonvásárig, ott megmutattam Apának, hogy "még csak itt vagyunk", és akkor már ő is a visszafordulás mellett döntött. Szóval majdnem-elmentünk-a-Velencei-tóhoz. (Még jó, hogy az alternatív M7 útvonalat leszavaztuk, mert este láttam a hírekben, hogy ott is nagy dugó volt!) Ahogy visszafordultunk (nem volt nehéz, mert szembe alig jött autó), mentünk fél percet, és utolértünk egy nagyon lassan haladó autót, ami egy másikat vontatott. Előzni nem lehetett, mert a másik sávban összefüggő kocsisor volt, tehát totyogtunk a vontatmány után. Szerencsére nem sokáig, mert ahogy volt egy kis hely lehúzódtak, és el tudtunk menni mellettük.
A következő terv az volt, hogy nézzük meg Budakeszin a Vadasparkot. Mivel azt nem tudtuk, hogy merre kell menni, elővettem a GPS-t, hogy majd az navigál. Viszont olyan cím nem volt, hogy Vadaspark, így gondoltam jó lesz a Budakeszi-erdő is. Na, ez pont a Normafa mellett volt, ott is kötöttünk ki, viszont oda nem akartunk menni. A parkolóban megkerestük a térképen a Vadasparkhoz legközelebb eső budakeszi utcát, hogy majd ha a környéken leszünk, biztosan odatalálunk. Követtük is egy darabig az utasításokat, míg egy majdnem földes, egysávos, erdei útra kerültünk. Innen is inkább visszafordultunk, majdnem-elmentünk-a-Vadasparkhoz. Ekkor már mindenki arra szavazott, hogy inkább menjünk haza filmet nézni.